Mese a befőzésről

Befőzés, ahogy én látom!

Azt hiszem, nincs o lyan évszak, amelyet jobban várnék, mint a nyár. Egy hosszú hideg tél után mi, úgy vágyunk meleg időre és napsütésre, mint a kutya a csontra. Persze mire a nyár végére érek, ugyanúgy vágyom a ropogós, száraz és hűvös őszi napokra. Ráadásul a kora ősz az év egyik legizgalmasabb időszakát hozza a termés szempontjából, mely a befőzés alapja: van még paradicsom, kukorica, csonthéjas gyümölcsök és dinnye, de az alma, az őszi tök és a késői szüretelésű paprika most kezd megjelenni a termelői piacokon. Kislány koromban a befőzési nap a nagymamám konyhájában gyakorlatilag szent esemény volt. A nyár végéhez közeledve minden évben a nagymama kivette a befőző készletét a raktárból. Gyerekként ezeket mindig meg kellett vizsgálnom persze a szokásos kérdésekkel:

• - Ez mire való?
• - Hogy kell használni? 
• - Ezt nekem adod? :) (Mindig megígérte, ha nagy leszek megkapom.)

​

Felnőttem. A befőzési eszközök most már az én kamrámból kerülnek elő. A befőző edény, melyben nagymamám legfinomabb lekvárjai készültek. Az én hű társam a keverő lapát, mely nagyon felelőségteljes feladatot biztosított részemre lekvár készítésnél. A tölcsér amin keresztül vicces volt mamát nézni. És persze a befőttes üvegek amit nem szabadott össze maszatolnom, de a hozzá tartozó befőttes gumi mindig jó csúzlinak bizonyult. 
Mindet megkaptam!
A nyár végén már én szedegetem össze a gyümölcsöt és zöldségeket a kertemből majd készítem elő befőzéshez az eszközeimet. És minden évben elolvasom a legféltetteb kincsemet:
A nagymama befőttes receptkönyvét.